Dmitri tipikusan az az ember, aki a jég hátán is megél. Neki aztán nem sűrűn volt ideje a félelmei felett üldögélni - egy igazán leleményes, ravasz figura, aki ha kell, a létező legcifrább módokon tudja kimagyarázni magát, és aki szemrebbenés nélkül hazudik bármiről, ha a szükség úgy hozza. Nem a gerincességéről híres; néhányan csak egy önző, nagypofájú alaknak tartják, aki  a felelősség szót még csak hírből sem ismeri, de mindenekfelett mégis van valami vonzó a személyiségében - talán leginkább azért, mert ez a mocskos csavargó igazán megnyerően és jópofán tudja előadni magát.
Imádja tenni az agyát, utál unatkozni, és ennek elkerülése érdekében mindig ki is talál valamit. Egyébként egy egyszerű, laza stílusú ember, szabad szájjal és csípős humorral. Lobbanékony típus, és bár valamelyest megtanulta kezelni indulatait, azért még mindig nem az az alak, aki nagyon visszafogná magát. Nem igen követi a virágnyelvet, ha lehet egyszerűen és lényegretörően fogalmaz, valamint kifejezetten spontán figura, hirtelen ötletekkel és fellángolásokkal.
Nem mellesleg adrenalinfüggő, úgy véli, ha egyszer már úgyis meg kell halnia, akkor az vagy motorozás közben kell, hogy érje, vagy soha. Nem szereti, ha beskatulyázzák, nem bírja a kötöttségeket és az elvárásokat, ellenben tárt karokkal néz a kalandok és kihívások felé. Olykor őrültségekre képes, s úgy tűnhet egyáltalán nem félti az életét - egészséges félelemérzet hiányában össze is szedett már néhány törést és sebhelyet eddigi életében, de mindez nem változtatott a világhoz való alapvető hozzáállásán: Dmitri megy a saját feje után és élvezi az életet, bármeddig is tartson az neki.
Ha elsőre nem is tűnik annak a fajtának, akire rábíznánk az életünket, azért idővel rájöhetünk, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz ember, mint azt gondolnánk, bár ő maga egyáltalán nem bánja, ha taplónak tartják. Nagyképű, egoista, epés figura, de nem kell attól tartani, hogy csak úgy szándékosan lerohanna vagy elijesztene magától bárkit is. Tény, hogy nem egyszer vágták már hozzá az "érzéketlen", "bunkó", és "önző" jelzőket, de mentségére szóljon, hogy a maga módján egészen jó társaság lehet, ok nélkül nem megy neki senkinek. Az emberek társaságát jó szórakozásnak veszi, és amíg nem bosszantják fel, addig vígan összeáll bárkivel.
Ebből viszont hamar eljuthatunk oda, hogy nincsenek igazán komoly kapcsolatai - a felszínen ő Dmitri Orlov, aki az ország másik végéből is talál neked drogdílert vagy éjszakai társaságot, de az igazat megvallva nem sokan állnak közel a szívéhez. Úgy tűnhet magasról tesz az életre és csak a jelen örömeinek él, amiben van is igazság, de a nehézfejű külső mögött valójában Dim több sebből is vérzik, csak ezt nem szereti hangoztatni. Ő inkább az a fajta ember, aki a végsőkig kitart, és akármi legyen, próbálja magának megoldani a dolgait; de olykor bizony rátelepszik az az undorító, keserű, mélységes magány, a tátongó, betömhetetlen, végeláthatatlan feketelyuk, amelynek szélén évek óta haláltáncot jár; de mivel egy makacs, önfejű alak, nem igen hagyja magát érzékenyebb pillanataiban látni; pedig éppannyira tud ő szeretni, mint gyűlölni, csak ezt a keserédes énjét keveseknek sikerült még megtapasztalni. Egy szó mint száz, Dim egy szörnyen érzelmes, labilis figura, csak igyekszik minden komolyabb dolgot megtartani magának. Olyan, mint egy kis palack, melyet óriási nyomás feszít belülről, s egy rossz levegővétel miatt már ki is pattanat az a bizonyos dugó.
Mit érdemes még tudni Dmitriről? Talán még annyit, hogy szörnyen trehány tud lenni - nem kell meglepődni a földön heverő cigarettacsikkeken, a néhany hetes romlott halkonzerven az ablakpárkányon, és a sarokban heverő üres vodkás üvegeken sem. Teljes káoszban él, és neki ez a természetes. Másik furcsa szokásának mondható, hogy viszonylag kevés alvással is beéri, így nem ritka, hogy már hajnalok hajnalán éli az életet, vagy az éjszaka közepén felkelve tesz egy kört a városban. Egyébként szabadidejében imád a motorjával lenni, szórakozóhelyeken lógni vagy éppen a világtól elmenekülve elhagyatott helyeken járkálni.

Dmitri Orlov 1992 egyik októberi napján látta meg a napvilágot egy Stavrokhovo nevezetű, alig száz fős, elmaradott, isten háta mögötti település környékén. Hazugság lenne azt mondani, hogy Vadim Orlov különös szeretettel és örömmel fogadta a fiút, mert igazság szerint az otthon uralkodó állapotokat figyelembevéve egyfajta csoda, hogy Dim egyáltalán még életben van.
Orlovék egy elmaradott, szegényes és nem kifejezetten biztonságosnak nevezhető környéken töltötték mindennapjaikat. A szülők a 40-es éveik végefelé jártak, mikor Dim hozzájuk került, noha alapvetően nem terveztek gyereket. Vadim és Lidiya kapcsolatát leginkább a szörnyű szóval lehetne leírni: az asszony végső elkeseredettségében, menekülés céljával költözött a férfihoz, akinél viszont végül nem talált sokkal jobb sorsra, mint otthon. Eleinte minden békésnek tűnt, majd 2-3 évvel később jöttek a kisebb ellentétek, veszekedések, aztán következtek a törött ablaküvegek és felborult asztalok, elcsattant egy-két pofon, majd jött az alkoholizmus, munkanélküliség, s végül mindezeknek minden csúnya velejárója. Az erőszak nem szép dolog, főleg a nemi erőszak, ezt pedig az apja is megtanulta, miután egy jól sikerült este folyamán teherbe ejtette egyik szeretőjét - így kezdődtek Dmitri Orlov kalandjai.
A nőt Sofiának hívták, 30 éves, heroinfüggő, hosszú, vörös hajú, szörnyen makacs és akaratos teremtés. A fiú születése után felvette a kapcsolatot Orlovékkal, de Vadim nem sokat törődött vele. Dim mindössze fél évet élt vele, majd miután egy túladagolás következtében meghalt, Lidiya akaratára a kisfiú hozzájuk került. Lid régóta tudta, hogy a férje szeretőket tart, de a sorsába beletörődő asszonynak mégis egyfajta fényt jelentett, hogy bár saját gyereke nem lehetett, a történtek által mégis hozzájuthatott egy kis boldogsághoz az életében.
A következő 10 év békésen, szinte normálisnak mondhatóan telt, Vadim végezte a napi rutinját: felkelt, dolgozott, kocsmázott, nőkkel töltötte az idejét, majd hazament, odaböfögött pár szót a családjának és kis szerencsével egyszerűen csak bedőlt az ágyba. Eközben Lidiya pedig mindent megtett, hogy a körülményekhez képest a legjobbat biztosítsa Dimnek. A helyzet igazán azután romlott meg, hogy a férfi elvesztette a munkáját, s eluralkodott rajta az alkohol iránti szeretete: a következő 5 év állandó félelemmel és bújkálással telt el. Dim ekkoriban sajátította el az életbenmaradás művészetét. 13 éves kora óta dolgozik, túlélt egy komolyabb fejsérülést, melyet az apja okozott neki 12 évesen, s az állandó erőszak és lelki terror alatt sikerült meghúznia magát és a lehető legkevesebb fájdalommal átvészelnie a mindennapokat. Lidiya egyébként később öngyilkos lett, ekkor Dim 16 éves volt.
A fiatal Dim életében egyetlen biztos pont volt, ami némi boldogsággal töltötte el őt, ez pedig egy Dasha nevezetű, hófehér, aranyszőke leányzó volt. A kislány a falu másik végében élt és Dimhez hasonlóan neki is jutott bőven az élet árnyékos oldalából. A helyi általános iskolában ismerték meg egymást, és szinte az első naptól fogva elválaszthatatlan barátok lettek; a barátságból persze később szerelem szövődött, és miután Lidiya véget vetett az életének, már semmi okuk nem volt a környéken maradni. Dmitri azzal az őrült ötlettel állt elő, hogy hagyjanak ott mindent, és menjenek olyan messzire, amennyire csak tudnak - így hát fogták magukat, összeloptak minden kis otthoni értéket, bepattantak az apjuk rozoga autójába és megindultak a nagyvilágba, nem törődve mi lesz azután.
Ezek után napról napra éltek. Általában a kocsiban éjszakáztak, majd miután elfogyott az a kevés pénzük, amit volt, szépen összelopták a rávalót benzinre és ételre. Gyakorlatilag semmijük nem volt, mégis ez az egy hajléktalankodással, lopással és utazgatással teli év volt Dim legboldogabb időszaka; viszont tudták, hogy ezt az életmódot sem űzhetik a végtelenségig, s végül Dasha kérésére visszamentek oda, ahonnan elindultak.
Tehát nagyjából egy év barangolás után visszatértek Stavrokhovoba. A kis település azóta semmit nem változott, leszámítva, hogy Dim apja már nem élt, amikor visszatértek, ellenben a lányéval, aki aznap el is ment az apjához, hogy utoljára szembenézzen vele. Dim bár megígérte, hogy hagyja egyedül elintézni a dolgot, mégis követte a lányt és végig figyelte őt, de szerencsére nem kellett közbelépnie. A következő állomás az Orlov ház volt, amely akkorra már csendesen és üresen állt. A környékbeliek elmondása alapján nem sikerült konkrétan rájönni, mi okozta Vadim halálát - egyesek egy rosszul elsült kocsmai verekedése, mások alkoholmérgezése, túladagolásra gyanakodtak, de a fiút mindez tulajdonképpen nem is érdekelte. Dim nem ment vissza a középiskolába, még egy évig dolgozott, míg Dasha évismétléssel ugyan, de folytatta az iskolát, és bár papíron az apjával élt, gyakorlatban minden napját a régi Orlov házban töltötte. Dasha apja különös ember volt - amíg józan volt, nem ártott senkinek, de ezek olyan ritka pillanatok voltak, hogy Dim egyszerűen nem engedte őt hazamenni. Végül azonban előbb utóbb így is megtörtént a baj, amitől a fiú félt - az egyik este Dasha apja erősen ittas állapotban meglátogatta őket. A fiú ekkor délutános műszakban volt, és mire hazaért sehol nem találta Dashát. Ottohon teljes káosz fogadta, a bútorok szanaszéjjel hevertek, az ajtó tárva nyitva állt, s a padlón apró, a fészer felé közeledve egyre erősödő vérfoltok éktelenkedtek. A nyomokat követve végül a fészer mögött rá is talált, pontosabban rájuk; a lány és az apja is vérbe fagyva feküdtek az öreg gesztenyefa tövében.
Dim ezek után teljesen kikészült. Kissé önkívületi állapotban fogott egy kannányi benzint, körbelocsolta a telket, belobbantotta amit kellett, és az erdő melletti kis dombról nézte egész éjjel, mint ég el a gyűlölt ház. Végül még az éjszaka leple alatt, napfelkelte előtt fogta magát, s útnak indult az apja autójával, immár teljesen egyedül. Ekkor még célja sem volt, egyszerűen csak minél messzebb akart kerülni a falutól, mindennek pedig az lett az eredménye, hogy kishíjján megölette magát az ország másik végében, egy Volvográd nevű város környékén.
A kórházban aztán úgy tűnt, az életben egyszer végre rámosolyog a szerencse. Megismerkedett egy férfival, aki említést tett egy motoros szervezetről, ami éppen kapóra jött Dimnek. A férfinak kisebb ferdítésekkel elmesélte, hogyan töltötte eddigi életét, s hogyan kötött ki a kórházban. Ugyanezen a helyen ismerkedett meg az egyik szobatársával, Maksimmal, akivel napokig egymás mellett feküdtek és lábadoztak, miután Dim kikerült az intenzív osztályról. A történet vége az lett, hogy a fiúkat befogadta a szervezet egy-egy tagja, és Dim azóta Amerika földjén próbál új életet kezdeni. A középiskolát soha nem fejezte be, gyakorlatilag azonnal elment dolgozni és amint lehetett elköltözött a fogadott szüleitől, azóta pedig mindene a motorja és a szórakozás.