Életének egyik legmeghatározóbb pillanatra nem emlékezett. Az apja, akinek nem is tudta nevét, egy viharos őszi délutánon ott hagyta mamáját három kisfiúkkal és 8 hónapos terhesen. Már anyaméhben megtanulta, hogy nem érdemes megbíznia senkiben, főleg a férfiakban nem. Anyja gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, főként érzelmi fronton. Bár Thunder szerette anyját, fojtogató szeretetét erős túlzásnak tartotta. Véleménye szerint, olyat nem hiányolhat az ember, amije sosem volt.
Másik mérföldkő volt Felhőcske beszerzése. Imádott kis kedvencének faját sosem derítették ki. A kutya ülve Thunder válláig ért, testét göndör, sűrű szőr borította, olyan szürke színben, mint amilyen egy viharfelhő az égen. Hű társával az oldalán elkezdték felfedezni a világot, így Thunder börtönén, melybe magát zárta be, repedés keletkezett. Elkezdett nyitni a világ felé; mindennap hosszan sétáltak a tengerparton és felfedeztek vízi növényeket, lényeket. A túrázás lett a család új hobbija, ekkor szeretett bele Thunder a természetbe.
Ezenkívül nem sok dolog rázta meg élete során; bátyjai és szürreálisan tompa világa megvédték azon bántalmaktól, amiktől ő magát nem tudta volna. Az ide költözésük okozta sokkon gyorsan túl lendült. Mind három testvére velük tartott; egyikőjük sem akart a második lenni, aki elhagy egy összetört asszonyt. Így történt, hogy a gondoskodó mama mindenkit meglepve vásárolt egy üzlethelyiséget és megnyitották „Willa mama sütizőjét”. Mindenkinek munkát adott a családból. Thunder tárgyalt a vevőkkel, akik eleinte szkeptikusan tekintettek rá, de mindenki elégedetten távozott. Értett mindenhez, amihez hozzá fogott, csak semmi sem tudta lekötni.
Minden szép és jó volt, úgy egy hónapig. Az iskola első napján éppen, hogy kilépett az üzlet melletti sikátorba, hogy neki kezdjen első évének az egyetemen, szembe találta magát egy ismerős idegennel. Úgy pislogott az előtte álló férfira, mintha sírni akarna. Pedig ő nem...Ő biztos nem akart egy ilyen senkiházi előtt sírni. Egyszerűen túl ideges volt ahhoz, hogy megszólaljon. A negyvenes évei végét taposó úriember frizurájában győzelemre álltak az őszhajszálak. Nagyot nyelve jutott eszébe a mákos tészta, amit csak ő és sosem látott apja szerettek. Eddig sosem látott. Csak állt ott és várt. Tudta, hogy rá fog nézni, hiszen túl feltűnő volt a mozdulatlansága. Még 10 másodperc és szembenéz azzal, amit hátra hagyott. Még 5. A két kék tekintet, mintha tükörbe nézett volna. Ugyanolyan szemük volt és még a szájuk is hasonlított. Nagyot nyelve elnyomott egy fintort, egyet lépett felé ezzel kifejezve, hogy van egy-két keresetlen szava. A férfi úgy nézett körbe, mintha menekülni akarna, mintha egyenesen félne...De mégis mitől? Talán tőle félt? Hogy szembe kell nézni élő, két lábon járó múltjával? Keserédes mosolyba rendeződtek mimikái. Szánta azt az embert és mégis...oda akart menni hozzá, hogy megölelje, megpofozza, haza vigye, majd kirúgja otthonukból. Csak, hogy érezze milyen az elutasítás epés íze. Ehelyett kinyitotta a száját; azt az eszközt, amellyel már rengeteg embert bántott, mind emiatt az egy miatt, aki iránt érzett gyűlölete elhomályosított minden mást életében.
⁃ Ne lássalak többet és a többiek se tudják, hogy itt vagy. - Parancs volt ez, mégpedig az a fajta, aminek önkénytelenül engedelmeskedik az ember. Mert ez egy összetört kislány egyetlen kívánsága volt ahhoz, aki meggyötörte hiányával. Látta, ahogy genetikai felmenőjének megereszkednek a vállai, s kienged egy reszketeg levegőt. Egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és csalódottnak. Mégis mit hitt, mire számított? Reszketve szorította ökölbe kezeit és figyelte, ahogy a fehérbe hajló hajába túrt, majd bólintott és távozott. Addig tartotta egyben magát, amíg el nem tűnt a bőrdzsekis hát az ember tömegben. Lábai elengedtek és éles csattanással csókolták a betont. Önmagát ölelve zokogott. Életében először és utoljára; azért az emberért, aki elhitette vele, hogy ő senkinek sem kell.
|